Amíg gimnáziumba jártam, a fenti falfirka szövege naponta elhaladtam, naponta vetettem rá egy pillantást, a tájkép megszokott részévé vált, mint a nyugdíjasokkal teli patika nem messze tőle a sarkon, vagy az állandóan a falat támasztó semmirekellők. Elgondolkodni a szövegen azonban csak később kezdtem, mára már olyan cinikussá váltam, hogy tökéletesen belátom, miért simul nem csak a falra a falfirka, de az egész ország képére is. Azóta sikerült leszedniük onnan, pedig még gecizés sem volt benne, és a mellette lévő „Szeretem patkányom”-felirat még mindig ott van...

A Metró 2033-at, a trilógia nyitányát két éve olvastam. Amikor megvettem, akkor csak egy egyszerű, kúl sci-fiként gondoltam rá, hisz mekkora ötlet, hogy az Utolsó Háború után a metróba kényszerül a túlélő lakosság, és gyorsan városállamok nőnek ki? Lett a VDNH közössége, lett a kereskedő Hanza, a Negyedik Reich, a Vörös Vonal kommunistái, de még trockista elhajlók is lettek, meg a rejtélyes Smaragdváros, a Szevasztopolszkajai Birodalom, és még sok más, ismeretlen állomás.

A könyv azonban nem a kúl-faktorra épített, mint a szerző által párszor emlegetett Fallout (bocs minden pip boyos rajongótól), ahol menő fegyverekkel lehet pózolni. A metró azonban nagyon nem menő: büdös, mocskos, sötét, nagyon zsúfolt, csak a gomba és a disznó él meg az emberen kívül, így életed végéig zabálhatod a disznóhúst gombával, és leöblítheted gombateával, ami már csak a nevében tea. Egész nap dolgozhatsz a malacok, vagy a gombák mellett, esetleg termelheted az áramot biciklikkel, vagy őrjáratozhatsz az alagút szélén, amíg meg nem halsz valamilyen mutáns fogsora által, esetleg a sugárzás végez veled, vagy bármilyen más, sokszor megmagyarázhatatlan mentális veszély.

A legnagyobb veszély azonban az ember.

A Metró 2033 és 2035 hőse Artyom (a 2034-et nehéz igazából nehéz hova tenni), egy egyszerű fiatalember a VDNH-ról, aki a fél metrót átszelte, harcolt, végül hőssé vált, de ő ezzel így nem tud együtt élni. Képtelen megbirkózni azzal a tudattal, hogy a szaros metróban kelljen élnie, meghalnia, és még előtte gyereket nemzenie, felnevelnie – biztosra veszi, hogy vannak túlélők más helyeken is. Ezért amikor egy fülest kap egy Homérosz nevű figurától (akinek az életcélja, hogy egy szerethető mítoszt adjon a metró népének), felkerekedik a Tyeatralnaja állomásra – és nyomában megismerjük az orosz társadalmat, és az orosz embert. Meg egy picit a magyart is.

Advertisement

A múlt csütörtöki író-olvasó találkozón GasparusMagnus kartárs gyakorlatilag a regény céljával kapcsolatban kérdezett: az orosznak miért kell ellenségeket keresnie saját identitása megtalálásához (Glukhovsky részben erről még pár hónapja írt a snob.ru-ra, „Mi nem ők vagyunk” címmel). Döbbenetes olvasni, hogy milyen gyarlóak az emberek, és hogyan ismerhetünk rá a mi mindennapjainkra is. Az egész olyan keserű és kiábrándító... lenne, ha nem vártam volna előre a történet megfelelő pontjain a megfelelő csavarokat. De ez nem a regény baja, egyszerűen csak könnyű ráismerni a mi jelenünkre.

Az nagyon tetszett, hogy Artyom figurája egy gyakorlatilag meghibbant, komoly sugárfertőzésben szenvedő, messianisztikus figura – az első rész még naív, mindenre rácsodálkozó, emberi figurájához képest komoly eltérés. A legfőbb különbség az első regényhez képest, hogy az aktuális Oroszországot vetíti elénk: azért Vologya nem kerül elő, de láthatjuk az „emberarcú” fasizmust, a kommunisták birkatömegeit (akik még a börtönből sem hajlandók megszökni, ha van rá lehetőségük), vagy a Hanza szépnek, csillogónak, alkotmányosnak tetsző banditizmusát. És akkor még a Polisz, meg a Rend mocskos dolgairól még szó sem volt. És ami ijesztő, hogy mindenki megtalálhatja a helyét az elnyomásban, éppen attól függően, hogy ingyenkajára és folyamatosan nyomatott indulókra vágyik, esetleg a korcsok, mutánsok ellen szeretné megtisztítani a metrót, vagy értelmiségiként vitázni a többiekkel valahol máshol...

Advertisement

Ráadásul felépített egy zseniális helyzetet: a Tyeatralnaja állomáson – ami felett a Bolsoj van – az egyik legfőbb kérdés, hogy milyen darabot játsszanak? Csakis olyat lehet, ami nem áthallásos egyik szomszédos állomásnak sem: az egyik oldalon a Negyedik Reich van, a másikon pedig a Vörös Vonal kommunistái, kézzelfogható a hidegháborús helyzet. Majdnem olyan jó, mint a 2033-ban a Kreml szerepe.

Advertisement

Megvannak a maga hibái is a könyvnek: az egész a Metro: Last Light játék után játszódik, erre többször visszautalnak a kommunista Korbut tábornok, a bunker védelmének említésével, nem is szólva a Rend vezetőjének, Melnyik örök keresszékbe kényszerüléséről. De egy szó sem esik a feketékről vagy a vörös Pavelről, és az is érdekes kérdés, hogy ha Artyom a Last Light során „megtisztult”, megváltotta magát (a rengeteg jócselekedettől, pl hajléktalanoknak töltényt adni, kimenteni a bajban lévőket, fölöslegesen nem gyilkolni, nem hajtani a prostikat stb), akkor miért viselkedik még mindig egy megtört félember módjára?

Advertisement

Amíg az előző könyv, a Metró 2034 nem igazán tudta megtalálni a választ, hogy mi az ember, és mi lehet a célja a történelem után, addig a Metró 2035 nekem nagyon beletalált az emberi gyarlósággal, gyávasággal, hogy még az igazság réseit is hazugsággal tömi ki magának. Mert úgy sokkal kényelmesebb.