Narcos: a nyomasztó Escobar-show

Amíg José Padilha sorozata, a Narcos tavaly az Escobar-birodalom kiépülésére, és a különböző figurák és események bemutatására koncentrált, idén úgy 80%-ban magára a public enemy number one-ra helyezte a hangsúlyt.

A tavaly számomra értetlenséggel fogadott formátum (miszerint az első évad a drogbáró La Catedralból való szökésével végződött) így nyert értelmet: az első évad csúnya szóval élve „csak” felvezetés, hogy mi lesz a másodikban, ami mindössze 18 hónapot ölel fel. Rendkívül energikusan, nyomasztóan, ijesztően, hétköznapian, és más jelzőkkel nehezen illethetően jól.

Advertisement

Wagner Mourát a Tropa De Elite óta bírom, egy igen karakteres arcú, markáns brazil színészről van szó, aki most az Escobar-szerep kedvéért magára dobott 20 kilót (még így sem volt olyan húsospogácsa-arcú, mint az igazi), és megtanult spanyolul, és egy olyan alakítást nyújtott, amiben minden egyes pillanatában uralja a vásznat. Végig csökönyösen ragaszkodik a maga eltorzult igazához, hol mint egy felbőszült állat, máskor pedig a kislánya kérdésére („így hogy fog minket megtalálni a Mikulás?”) a könnyeit nyeldekli – mert valahol ő is ember volt, még ha több száz ember haláláért felelős, és több ezer családot nyomorított meg.

Egyesek számára ezért lesz nehéz sorozat a Narcos. Az első évad mocska után (Rodrigo Lara, Galán kivégzése, több tucat rendőr lelövése, a folyamatos terrorbombázások) nehéz úgy tekinteni rá, mintha tényleg csak ember volna. Nehéz elhinni azt, hogy tényleg nagyon szerette a családját és viszont – márpedig a Pecados De Mi Padre (Apám bűnei) c. dokumentumfilmben Escobar fia, Sebastian Marroquin pontosan erről beszél. Olyannyira emberi volt, hogy szeretett csalni Monopoly közben, sőt, órákkal előtte megkezdte a felkészülést a csalásra.

Advertisement

Azt a kérdést tettem fel magamnak félúton, hogy lehet-e ettől sajnálni a családot, vagy magát Escobart? Számomra a válasz egyértelműen nem. Még akkor sem, amikor szürkezónás morális döntéseket hoztak meg velük kapcsolatban (pl a család kiutasítása Németországból, az amerikai zöldkártya megtiltása stb), mert gyakorlatilag csak ezzel lehetett sakkban tartani Escobart. Csakis a családját féltette annyira, csak ezzel lehetett hibára kényszeríteni, ami végül az elkerülhetetlen vesztét okozta. Sajnálni csakis azért tudom a családját, amiért a tévében láthatták, hogyan pózoltak a férj, az apa holttestével.

Advertisement

Ami viszont igazán gyomorforgató volt, és tökéletesen mutatták be, az a Los Pepes tevékenysége. Az ő brutalitásuk megrázó és nyomasztó látlelete egy beteg, szenvedő társadalomnak és országnak: egy részük nyilvánvalóan helyeselte, hogy az Escobarhoz köthető emberek távolabbi rokonait is elképesztő kegyetlenséggel végezzék ki, és amihez a kolumbiai állam csöndesen asszisztált. (Nem mintha tudtak volna bármit is tenni ellenük.) Gyakorlatilag a drogbáró elleni hajtóvadászatban mindenki besározódott, mindörökre. Teljesen hiábavalóan áltatták magukat, hogy ha elkapják, akkor az minden korábbi bűnüket felülírja.

Advertisement

Nem spoiler, hogy a végén sikerül lelőni Escobart, de mire oda eljut az ember, nincs katarzis, nincs megnyugtató vég, egyszerűen kiszipolyozva éreztem magam a rengeteg értelmetlen szenvedés után.

Advertisement

Persze a sorozat nem csak ebből áll, hanem több mellékszál is támogatja, de ezek Moura játékához képest másodlagosak, illetve továbbra is rengeteg archív tévés felvétellel operál Padilha a dokumentumfilmes múltjának megfelelően, a zeneválasztás továbbra is tökéletes, és Pedro Pascal továbbra is kellemes meglepetés Oberyn Martell óta.

A Netflix azóta 2 újabb évadra rendelte be a Narcost, azaz biztosan látni fogjuk még a Cali kartell működését, majd talán utána még a mexikói Sinaloa kartell, és El Chapo felemelkedését.

Share This Story

Get our newsletter