Nehéz istennek lenni

A mai filmes világban alig-alig lehet egyetlen filmet csinálni. Már nem trilógiában gondolkoznak, hanem egész univerzumokban, spinoffokban, antológia- és karakterfilmekben. A biztonság kedvéért uniformizálják is őket, nehogy visszahozza a tetemes költségeket pár hét alatt, mert akkor bukik a film, a stúdió képes a korábbi terveket elhagyni (kb a Sony összes ilyen húzása).

Illustration for article titled Nehéz istennek lenni
Advertisement


Mindezt azért írtam le, mert ebből teljesen kimaradt a Sztrugackij-fivérek Delelő-univerzuma – egyelőre. Pedig már a kezdőkötet is jó, A bíborszínű felhők bolygója, amiben a Vénuszt hódítja meg a keleti blokk űrhajósai, egy laza, épphogy említett európai összefogással, csakis azért, hogy bemutassák, mennyire faszagyerek lett az emberiség a Naprendszer legkeményebb bolygójának megszelíditésével – no meg fontos volt a Szovjetuniónak az Urán-Golkonda ércekben gazdag lelőhelyének lestipistopizása is).

Ennek folytatásaképp az emberiség kirajzik ismeretlen bolygókra, így kerülnek Arkanarra, ami kb ugyanolyan, mint a Föld, csak úgy 800 évvel lemaradva, a sötét középkorban tartva. Ezt a történetet a Nehéz istennek lenni c. könyv meséli el, amiben a földi megfigyelők szelíden noszogatják a bolygót egy felvilágosodott korba, egy nagyon távoli, kapcsolatfelvételi terv egyik első lépcsőjeként. Hősünk, Don Rumata azonban kegyetlenül szenved a barbár vidéken, miközben az a veszély leselkedik az országra, hogy egy vallási fanatikus rend palotaforradalommal átveszi a hatalmat, ezzel meggátolva a reneszánsz kialakulását.

Advertisement
Illustration for article titled Nehéz istennek lenni


Ebből már készült egy közepes, felejthető német film, ami nagyon felcukkolta az akkor még nagyon is életben lévő írópárost, és színdarabot csináltak a könyvből. Nagyon sokáig nem merült fel egy következő film elkészítése – hahó, ez itt Oroszország, már az csoda volt, hogy a Lakott sziget elkészült, amivel Oroszország bizonyította, hogy bizony képes üres, de cserébe látványos szar filmet csinálni.

2010 táján Alekszej German (a rendező, aki arról nevezetes, hogy a filmjei évekig porosodtak a hatalom cenzúrája miatt, mert nem átallotta szidni Sztálint) gondolt egyet, és nekiállt megcsinálni a Nehéz istennek lenni újab filmverzióját. Csigalassan. De olyan lassan, hogy ő maga is elhalálozott, mielőtt elkészült volna a film. German halála után hónapokig semmilyen hír nem jött, hogy mi van a filmmel (na nem mintha előtte hetente jött volna egy kép- és videócsokor). Ja, és a filmet még 2000-ben kezdte el forgatni, 2006-ban be is fejezte, majd 7 évig molyolt az utómunkálattal, szóval így szidd legközelebb George R. R. Martint...

Advertisement

Végül 2013-ban megjelent a film oroszéknál, akik jó szokásukhoz híven ezt nem kamerázták a moziban, bezzeg minden mást igen. Végre most láthattam a dvd-verziót, mind a 3 órát, feketén-fehéren.

A végeredménytől végül nem vagyok elragadtatva, de tagadhatatlanul egyedi, és olyan bizarr, hogy ha ebből akarna valaki egy uniformizált univerzumot létrehozni, akkor sikítva futna el tőle.

Kezdjük mindjárt a nyilvánvaló kapitánnyal: még fekete-fehérben is gusztustalan a film. Kb minden szereplő - Don Rumatát (Leonid Jarmolnik) csak félig-meddig leszámítva - köpköd, pisál, taknya-nyála folyik az arcán (az egyik jelenetben egy parasztember hosszú takonyfolyamokat húz ki az orrából!), mindenki bőszen vágja tarkón a film hülyegyerekét hogy az boldogan köpjön arcon turhával, a nyilvános árnyékszékeken szar van szétkenve, meg úgy minden második ember arcán is. Talán egy Monty Python-referencia kedvéért van egy sárevő is, aki négykézláb mászkál a földön, és csupa fekete az arca. Az elején bosszankodtam, de most már örülök, hogy nem színes a film, mert ennyi gusztustalanságot még a Jöttünk, láttunk, visszamennénk Zsákfosa se tudna elviselni. Ja, és a premierplánba belógatott szamárpöcsről ne is beszéljünk.

A másik dolog, ami nagyon furcsa, az a dokufilmes szemlélet. Az első pár percben elnarrálják az egész könyvet, majd szép lassan kibontja az egészet, a dokufilmes stílből nem engedve: sokan egyenesen a kamerába bámulva pofázzák a halandzsáikat, vagy éppen valaki a kamera előtt csörtet el szarni, vagy még zavaróbb módon belógatnak valamit a képbe, pl csirkelábat, fegyvert, oldalról beúszik egy rettenetesen csúnya ábrázatú ember vigyorogni, a háttérben akasztott emberek himbálóznak békésen, miközben előttük állva ugyanolyan békésen beszélgetnek a helyiek. Nagy ritkán még halszemoptikát is használ, mintha Rumata felvevőjének szemszögéből látnánk egy-egy eseményt. Furcsa egy film, na.

Advertisement
Illustration for article titled Nehéz istennek lenni


Amit viszont végig kell ülni, mert 3 órás. A rengeteg, képernyőn látott brutális gusztustalankodás ráadásul előtérbe van tolva a cselekményhez képest. A könyv ismerete nélkül (a kissé furcsa angol felirattal) nehéz eligazodni a filmben, hogy mi miért történik, habár a könyvből minden szerepel, csak néhol egy kicsit ferdítve ahhoz képest. A megfigyelők találkozóján kb mindenki belebolondult a munkájába amíg a könyvben azért nem egészen van. Az érdekes dolgok mellett a legnagyobb csalódást Don Reba karaktere hozta: a könyvben ő egy tökéletesen semmilyen, rövid ésszel rendelkező intrikus, aki csak az intrika kedvéért a saját nyakára hozza az országa pusztulását a vallási fanatikus rend képében, azonban a filmben egy kövér, bántóan ostoba pacák, aki idegesítőbb, mint Joffrey Lannister Baratheon bármikor is volt.

Advertisement

Egyszóval: ez a film a modern, civilizált ember rémálma, majdnem olyan durva, mint a Wake In Fright. De csak azért majdnem, mert Ausztrália tényleg létezik, Arkanar nem.

Az érzésem a filmmel kapcsolatban tehát felemásak. Egyrészt örülök, hogy egy ilyen feldolgozás is elkészülhetett, bármennyire tömény és hosszú is, másrészt ha néha-néha German kezére mertek volna csapni (mint egy nagyobb stúdió), akkor még jobb film lehetett volna. Így is mindenképp ajánlott, már csak azért is, mert German utolsó műve ez.

Share This Story

Get our newsletter